Hírhozó hirdetés

Rákosmente, Budapest főváros XVII. kerülete, a maga 54,83 km2-ével a főváros legnagyobb kiterjedésű kerülete, ahol több, mint 80.000 ember él. A jó levegőjű kertvárosban a betelepülők száma folyamatosan nő, újabb és újabb lakóparkok épülnek. Az 1950-ben Budapesthez csatolt négy önálló községből – Rákoscsabából, Rákoskeresztúrból, Rákosligetből és Rákoshegyből – kialakított városrész területén ma kilenc településrész osztozik: a felsoroltokon kívül ide tartozik még Rákoskert, a Régiakadémiatelep, a Madárdomb és az Akadémiaújtelep.

Rákosmente elődtelepülései közül kettőnek, Rákoscsabának és Rákoskeresztúrnak századokra visszanyúló történelme van. Mindkét Árpád-kori falu a Rákos-patak, illetve a mellette húzódó ősi út mellé települt. Rákoscsaba a Százdi Apátság 1067-ben keletkezett alapítólevelében tűnik fel először, mint Csabarákosa, igaz ennek tartalmát csak egy 1267-es oklevélből ismerjük. 1265-ben említik először a budafelhévízi keresztesek birtokában lévő Rákoskeresztúrt, mint Pósarákosát. 

A XVII. század végén a vidék a török elleni felszabadító háborúk következményeként elnéptelenedett. A újra népesedés és visszatelepülés lassú folyamat volt. Rákoskeresztúrt a XVIII. század folyamán az ország más vidékeiről származó szlovák továbbá az ausztriai tartományokból és a birodalmi német területekről származó német telepesekkel népesítették be, a megtelepedő magyarok eleinte elenyésző számban jelentek meg, csak a XIX. század végén váltak többségi nemzetiséggé. 

Rákoscsabára döntően magyar családok települtek, csak kisebb létszámban érkeztek német telepesek a XVII. században, ám ők egy évszázad alatt asszimilálódtak. Rákoscsabán a XIX. század második harmadáig a reformátusok Rákoskeresztúron pedig az evangélikusok adták a többséget, ekkortájt lettek többen a katolikusok.

Ebben az időben már jelentősebb épületek is épültek: 1740-ben Rákoscsabán a római katolikus templom, az 1760-as évek első felében Rákoskeresztúron a Podmaniczky-kastély, ugyanekkor Rákoscsabán a Laffert bárók 1940-es évek végén lebontott kastélya. 

A XIX. század végén a községek fejlődésnek indultak, a lélekszám jelentősen, folyamatos emelkedett. Mindez a megépült a két vasútvonalnak köszönhető: a Magyar Északi Vasút Hatvanig tartó szakaszát 1867-ben adták át, a Budapest–Újszász–Szolnok felé vezetőt 1882-ben. A Baross Gábor által, 1889-ben bevezetett zónatarifarendszer pedig megfizethetővé tette a közeli – budapesti – utazások árát. 

Ennek következtében alakulhatott meg az 1890-es években Rákoskeresztúr Nyaralótelep, amely 1921-től Rákoshegy néven önállósodott; és a Munkás Otthon telep, amely Rákosliget néven lett önálló, nagyközséggé 1907-ben alakult. A nevükből is kitűnik, hogy az előbbiben kezdetben inkább polgári villák épültek, az utóbbiban pedig típustervek alapján készült munkáslakások. Az 1920-as évek közepétől kezdett beépülni Rákoscsabán a Bolza- és Wangel-telep, amely később, egy másik, korábban parcellázott rákoscsabai településrész nevét elbirtokolva, Rákoscsaba-Újtelepként vált ismertté. Az 1930-as évek másik rákoscsabai parcellázásának eredménye pedig Rákoskert létrejötte.

Rákoskeresztúron a Magyar Tudományos Akadémiára hagyott Vigyázó-birtok 1930-as évek végétől meginduló, MTA általi parcellázásainak köszönhetően épülhetett be Régiakadémiatelep, majd Akadémiaújtelep területe. 

Ezek a településrészek az 1950-es városegyesítésig nem önállósodtak. A Madárdomb házait az 1980-as években építették. A nagy lakótelep-építési hullám Rákoskeresztúrt sem kerülte el. A hagyományosan Németfalu, Tótfalu és Tabán alkotta község lebontására és főként panelházakkal történő beépítésére 1971-től az 1980-as évek végéig került sor. Három ütemben több mint 1000 régi házat szanáltak, helyükre több mint 8000 lakás és számos szolgáltató és közintézmény épült. A nyolcvanas években épült be a Pesti út és a Rákos-patak közötti Kaszálórét.