István király rendelete alapján felépült az első keresztény templom, amit ma a Templomhalom rejt. A feltárások befejezését követően egy emlékparkot alakítottak ki.

A kunok IV. Béla idején érkeztek a területre, először 1239-ben, majd 1246-ban. A kunok szállásterületei érintették Félegyházát.

Okleveles emlék 1389-ben említi először Félegyházát Feleghaz alakban: az irat megtiltja a szeri nemeseknek, hogy a Szegedről Szeren, Félegyházán átutazó kereskedő polgároktól vámot szedjenek. Félegyháza tehát a Budára vezető kereskedelmi útvonal mentén feküdt.

A török a mohácsi csata után teljesen elpusztította Félegyházát. Buda ostroma után Szulajmán az Alföld számos más városával együtt felégette.  A terület elnéptelenedett.

1699-ben I. Lipót a Jászkunságot (a Kiskunság, a Nagykunság és a Jászság összefoglaló neve az egykori okiratokban) elzálogosította. Félegyháza területe ekkor még mindig néptelen. A Rákóczi-szabadságharc után a Német Lovagrend ideiglenes zálogbirtokként bírhatta a Jászkunságot. 1731-ben lemondtak a területről, a joghatóság a Pesti Invalidusok Házára szállt.

Az újbóli betelepülés valószínűleg már 1727-ben megkezdődött.

1745-ben Mária Terézia engedélyezte a korábban jogtalanul eladott területek visszaváltását (redempcióját). Megerősítette a jászok és kunok régi kiváltságait, mentesültek a jobbágyi kötelezettségek alól. Ezért a szabadságért 573 000 forint zálogot kellett fizetniük.

1774-ben Kiskunfélegyháza mezővárosi rangot kapott Mária Teréziától, mely státusz – egyebek mellett – évi 4 országos vásár tartását engedélyezte.

Félegyházát a kereskedelem emelte a többi kiskun település fölé. Kiskunfélegyházán a görögök voltak az első kereskedők, akik az egykor híres keleti levantei kereskedelem hagyományait hozták magukkal, s a várost bekapcsolták a Hanza-városok felvonulási területébe. Félegyháza telepítőinek a mezőgazdaság volt a főfoglalkozásuk. A városi rang és a vásártartási jog elősegítette ugyan egyes iparágak fejlődését (kovács, bognár, szíjgyártó,  szűcs stb.), s a kiegyezés utáni  konjunktúra létrehozott egy viszonylag jómódban élő réteget, de a mezőgazdaság monokulturális jellege megmaradt.

A város ipara a 19. század végén indult fejlődésnek (leginkább a malomipar révén), majd az 1950-es évektől folytatódott (vegyipari gépgyár, műanyaggyár, cipőgyár). Az 1950-es megyerendezés során alakították ki Bács-Kiskun megyét.

Kiskunfélegyháza (németül: Feulegaß, jiddisül: פֿיילעדאַז) város Bács-Kiskun vármegyében a Duna–Tisza közi homokhátság középső részén a Kiskunságban fekszik, a Kiskunfélegyházi járás központja. A lakónépesség szerint a vármegye harmadik legnagyobb települése.