Szatmári Szó hirdetés

Fehérgyarmat. A város az Erdőhát központja, kilencezer lakosú kisváros az ország északkeleti szögletében. Nevének utótagja arra utal, hogy itt, a Tisza, a Szamos és a Túr meghatározta háromszögben telepedett le a honfoglaló Gyarmat törzsének egy része a X. század végén. A Garmath helységnév már egy XIV. század eleji okiratban olvasható, amiből arra következtethetünk, hogy őseink ezt a vidéket tartós szálláshelynek tekintették. A település tekintélyére utal, hogy 1387-ben újabb okiratban említik, ezúttal Germadnak nevezve, egy 1403-ból származó másikban pedig Jarmath-ként említve.

A viszonylag gyors fejlődés oka, hogy a város – a közeli Szatmár várából az ország belseje felé vezető – fontos hadi- és kereskedelmi út mellett található; 1418-tól már mezővárosi rangot viselt. Az első birtokosa a gyarmati Matucsinai nemzetség volt, de hűtlenségük miatt Zsigmond király 1436-ban elvette tőlük és a Báthoriaknak adta az egész uradalmat, amelyhez a környező falvak is tartoztak. Egy 1576-ból származó okirat szerint a város évi négy vásár tartására kapott jogot. Ez azt igazolja, hogy fejlődése töretlen maradt, és egyre inkább a környék központjává vált.

Később az erdélyi fejedelmi családok tulajdona lett a város. Báthory István, Bethlen Gábor, I. és II. Rákóczi György 

erdélyi fejedelem uralkodása idején számottevő volt a város fejlődése, 1643-ban állt itt egy udvarházuk, amelyet 1688-ra kétemeletesre bővítettek, és több jelentős gazdasági épület is csatlakozott hozzá. Ekkor épült a stratégiai szerepet soha nem játszó gyarmati földvár (udvarház köré építzett földbástyák), amit I. Lipót császár romboltatott le, s melynek emlékét ma a főutca déli szakaszának neve, a Tömöttvár utca őrzi.

A rettegett betegség, a kolera Gyarmatot sem kerülte el. A legsúlyosabb veszteséget 1742-ben szenvedte el a város: 470 ember halt meg a járvány során, a lakosságnak közel egyharmada, majd 1834-ben a feketehimlő, 1836-ban ismét a kolera pusztított a környéken.

A város lakóinak jelentős része a XVIII. századra kollektív kiváltságot élvező nemes ember volt. 1850-től járási székhely lett, bíróság működött, aminek eredményeképpen megindult a polgári fejlődés útján. 1895-ben, majd 1900-ban tűzvész pusztított; a legutóbbi során még a katolikus templom és a városháza is leégett. 1898-ban megépült a Fehérgyarmatot Szatmárnémetivel összekötő vasútvonal. A település mai képe is ekkor kezdett kialakulni, s fejlődése töretlenül tartott egészen a trianoni békeszerződésig, amikor Erdéllyel és Kárpátaljával megszakadtak a kapcsolatai. 

A folyókkal gazdagon körülvett települést az évszázadok során többször is sújtotta árvíz. Ezek közül a legszámottevőbb 1899-ben pusztított a városban. Az 1920-as trianoni békekötés következtében Fehérgyarmat hatásköre jelentősen módosult a térségben. Határszéli településsé változott, és nem volt már szükség arra a transzmissziós szerepre, amelyet korábban betöltött Beregszász és Szatmárnémeti felé.

1978-ban kapott városi rangot az 1970-es árvíz során jelentős károkat szenvedett település. Ennek az árvíznek „köszönheti” az utána következő újjáépítést és a beköltözések révén bekövetkezett népességgyarapodást is.

Rendezvények: Gyarmati Vigasságok minden év augusztus 20-ához legközelebb eső szombat és vasárnap.