Muravidék     

 Muraszentmártonnál húzodott a Borostyánkő-út a római korban. A népvándorláskor zavaros századjaiban több különböző nép fordult meg a térségben, végül az avarok és szlávok telepedtek meg a Kárpát-medencében. A vidék a Pribina alsó-pannóniai fejedelemségéhez tartozott, akinek a mai Zalaváron volt a székhelye. A honfoglalás után és az Árpád-korban a terület egésze az Őrség gyepűelvét képezte, s ritkán lakott lehetett.

A területen a 11. században már említenek szláv lakosságot, akik sclavus néven fordulnak elő latin nyelvű forrásokban. Ekkoriban magyar megnevezésük a tót volt. A németek nevezték a szlávokat windisch-nek, vagy wendisch-nek, amiből kialakult a magyarban a vend név, de ez a 18. századnál előbb nem tűnik fel a muramenti szlovénok vonatkozásában.

A 14–15. században a vidék jelentős fejlődésnek indult, ami a történelmi Zala vármegye legfontosabb főúri családjának, az alsólendvai Bánffy családnak is köszönhető, akiknek Lendva (akkori nevén Alsólindva) vára volt a központjuk. A család még I. (Nagy) Lajostól nyert Lindván vásártartási jogot. A 16. században a térségben Nagykanizsa mellett Lendva volt a legjelentősebb település.

Mátyás király 1479-ben jelentős kiváltságokkal ruházta fel Muraszombatot, 1481-ben pedig az alsólendvai uradalom falvai, főleg a szlovén falvak, adómentességet nyertek a királytól. A terület neve ekkortájt Tótság volt, név a győri püspökségtől származik, amely a Felsőlendva és Muraszombat között fekvő szlovén plébániákat egy ilyen nevű esperességbe fogta össze. Ez az esperesség 1777-ig állt fenn.

A reformáció gyökerei a német határ közelsége miatt már az 1530-as években sarjadni kezdtek. A terület magyar birtokosai terjesztették a protestantizmust a Cuius regio eius religio (Akié a föld, azé a vallás) elv alapján, így a muravidéki szlovén jobbágyok javarésze protestáns lett. A két felekezet (lutheránus és a kálvinista között ellentétek robbantak ki, mely vallási harcból a lutheránusok kerültek ki győztesen az 1650-es években.

A törökök és szerbek néhány éven belül fegyveres támadások útján az egész Mura és Rába között fekvő területet meghódolásra kényszerítették, a lakosság így kettősadózás alá került (egyszerre fizettek a töröknek és a Habsburg uralkodónak). Ekkortájt indult meg a szlovénok első kivándorlási hulláma. 

A Rákóczi-szabadságharc idején a Tótság jobbágyai a kurucok mellé. A szabadságharc végén tomboló pestisjárvány a Tótság akkori lakosságának mintegy 10-15%-át elvitte. 1732-ban nagyszabású katonai akció indult a protestáns közösségek felszámolására az Őrségben és a Tótságban: a császári és vármegyei katonaság erővel vette el a templomokat, a lakosokat a katolikus hitre való áttérésre kényszerítették. Sokan megint Somogyba menekültek.

A szombathelyi püspökség 1777-es megalapítása után, a protestantizmus további visszaszorítására érdekében erőteljesen támogatta a szlovénok kulturális és szellemi fejlődését. A püspökség egyházjogi fennhatósága felölelte Vas és Zala vármegyéket, így a Mura és Rába között élő szlovénok bizonyos fokig egyesülhettek. Ekkorra tehető a Vendvidék, mint földrajzi fogalom kialakulása és a 19. század elején tűnik fel a vend, mint megnevezés a magyar nyelvben a szlovénokra.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban a magyarországi szlovénok a honvédseregben harcoltak. A vidék lakossága ekkoriban úgy 40 ezer fő körül mozoghatott. Az asszimiláció fokozása érdekében az 1880-as évektől megalakul a Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület, mely állami támogatás mellett erőlteti a magyarosítást. A 19–20. század fordulóján Lendva és környéke ismét virágzásnak indult, főleg azért, mert a Stájerország és a magyar Alföld közötti árucsereforgalomban jelentős közvetítőszerepet töltött be a szarvasmarha-kereskedelemben, valamint a stájer és a karintiai vidékek könnyűipari cikkeinek kereskedelme révén is.

A háborús összeomlást követően megerősödött a szlovén elszakadási vágy Magyarországtól, mellyel a Károlyi-kormány kompromisszum útján próbált megegyezni. A Károlyi-kormány összeomlása keresztülhúzta az autonómia megadásának szándékát. A párizsi békekonferencia titkársága 1919. augusztus 1-jén hivatalosan értesítette a Szerb-Horvát-Szlovén Állam küldöttségét, hogy jóváhagyja a Vendvidék elfoglalását egy meghatározott vonalon, amelyet augusztus 8-án rendeletben rögzítettek. Augusztus 12-én a szerb-horvát szávai hadosztály bevonult a területre.

1929-től Muravidéket a maribori székhelyű Drávai bánsághoz csatolták, ahol a bánok és a melléjük rendelt állami szervek teljhatalmat gyakoroltak, így minden korábbi önkormányzatot felszámoltak, ezzel a Muravidék lehetősége a saját autonómiára lehetetlenné vált. A vidék a szlovén Szibéria gúnynevet kapta ebben az időben, ahová a belső-szlovén területekről való értelmiségiek és hivatalnokok inkább kényszerből mentek. A nagy gazdasági világválság a Muravidéket is súlyosan érintette, ám a krízist vidék viszonylag szerencsésen átvészelte.

A jugoszláviai németellenes fordulatot követően a Harmadik Birodalom lerohanta az országot; a Muravidéket előbb Wehrmacht csapatok szállták meg, majd átadták a helyüket a magyaroknak. A Muravidékből néhány, az északnyugati peremterületen fekvő, német lakosú falut a Harmadik Birodalomhoz csatoltak. A Vörös Hadsereg 1945. április 2-án vonult be a Muravidékre.

A Muravidék a vajdaságihoz hasonló nagy vérengzéseket elkerülte, viszont a lakosság arányához képest itt is jelentős számú civilt gyilkoltak meg a kommunisták a háborút követően. Az áldozatok zöme muravidéki szlovén volt.

A kommunista Jugoszlávia eleinte követte a sztálini irányvonalat, így a Muravidék, határmenti területként, egy satuba szorult, minek folytán Jugoszláviának eleinte Ausztriával is feszült viszonya volt. Tito 1948-as a keleti blokkkal szakítását követően a helyzet jelentős mértékben változott meg, Jugoszlávia a nyugat felé kezdett nyitni, míg Magyarországgal évekig tartó ellenségeskedés vette kezdetét.

Vajdaság

Vajdaság Autonóm Tartomány Szerbia északi, Magyarországgal határos, részben magyarok által lakott területe, közigazgatásilag autonóm tartomány. A tartomány etnikai összetétele rendkívül változatos: több mint 25 különböző etnikai csoport teszi ki a régió lakosságának egyharmadát. Vajdaságnak hat hivatalos nyelve van, amely tükrözi a vidék sokszínű etnikai és nyelvi összetételét, valamint gazdag kulturális hagyományait.

A középkori Magyarországon az erdélyi vajda a magyar uralkodónak alárendelt tisztség volt, hasonlóan a báni címhez, a Balkánon azonban maguknak az uralkodóknak volt „vajda” a titulusuk, például moldvai vajda vagy havasalföldi vajda. A mai „Vajdaság” elnevezés a szerb Vojvodina szóból származik, amelyet először az 1848-49-es forradalom idején említettek.

A Habsburgok által támogatott szerb felkelés célja egy független állam, az ún. Szerb Vajdaság létrehozása volt. A Szerb Vajdaság és Temesi Bánság megalakításakor I. Ferenc József felvette uralkodói címei közé a szerb nagyvajda címet. A cím használata ellen a magyar országgyűlés többször kifogást emelt, mivel az sértette Magyarország területi integritását.

Mostanában a vajdasági magyarok közül néhányan szívesebben használják a „Délvidék” kifejezést a mai Vajdaság területére. A magyarországi használatban azonban a „Délvidék” elnevezés történelmi és politikai szempontból a mai Vajdaságnál tágabb földrajzi egységre is vonatkozik. A Vajdaság 21 500 km² területű. Három nagy folyója, a Duna, a Tisza és a Száva három nagy földrajzi egységre osztja a tartományt: Bácska, Bánság, Szerémség.

1526–27-ben a szerbek felkeltek Szapolyai János ellen, amely más területeket is lángba borított. A felkelők vezére, Cserni Jován a délvidéki szerbek cárjának kiáltotta ki magát. Ezt később a szerbek a független Vajdaság történelmi alapjának kívánták felhasználni. A törökök kiűzése és az 1699-es karlócai béke új fejezetet nyitott: az elnéptelenedett területek újra benépesültek. Létrejött a Határőrvidék. Ekkor érkeztek a sváb telepesek is. A folyók szabályozásával meg a kiváló minőségű termőföld kihasználásával gazdasági fellendülés kezdődött.

Miután Kossuth Lajos 1848-ban, legalábbis a szabadságharc idejére elutasította a szerb kisebbségi követelések teljesítését, azok kilátásba helyezték az önálló vajdasági szerb állam megalakítását, amely később egyesült volna Szerbiával, ezért fegyveres harcot kezdeményeztek a magyar honvédsereg ellen. A szabadságharc bukása után a Habsburgok Szerb Vajdaság és Temesi Bánság néven a Bánsággal egyesítették, 1860-ig. 1872-ben szűnt meg a katonai igazgatású Határőrvidék.

Az első világháború végén 1918. október 29-én létrejött a Szlovén–Horvát–Szerb Állam. 1918. november 25-26-án megtartották a bánsági, bácskai és baranyai szerbek, bunyevácok és más szlávok nagygyűlését, amely – minden jogalapot nélkülözve – kimondta Vajdaság csatlakozását Szerbiához, megelőzve azt, hogy Vajdaság egyenrangú egységként csatlakozzék az új országhoz.

1918. december 1-jén megalakult a Szerb Királysághoz csatlakozó területekből a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, és a szerb királyi katonaság francia segítséggel elfoglalta a Magyar Királyság délnyugati részét.

Az így kialakult helyzetet a trianoni békeszerződés (1920. június 4.) szentesítette. A Temesközt felosztották a Román Királyság és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság között, Bácska és a Szerémség az utóbbi része lett. Az új délszláv állam erősen centralizált volt. 1929-ben új közigazgatási rendszer lépett életbe, ahol a történelmi régiókból létrehozták Dunai bánságot. A Magyarországtól elcsatolt területekhez észak-szerbiai területeket csaptak, hogy a szerb többséget így biztosítsák.

A második világháború alatt, 1941 áprilisa és 1944 októbere között a Duna és a Tisza közötti rész újra Magyarország, a Dráva és a Száva közötti rész pedig az úgynevezett Független Horvát Állam része lett, végül a Tiszától keletre fekvő rész pedig közvetlen német közigazgatás alatt állt.

A párizsi békeszerződés (1947) után a terület hivatalosan is Jugoszlávia része lett. Az elmenekült, kitelepített vagy meggyilkolt német, magyar és horvát családok házaiba a legtöbb településen az egykori Jugoszlávia déli részéről szerb és montenegrói lakosságot költöztettek. Az erőszakos lakosságcserével a szerbek a Vajdaságban abszolút többségbe kerültek.

Jugoszlávia 1974-es alkotmánya széles körű autonómiát biztosított a soknemzetiségű Vajdaságnak és a főleg albánok lakta Koszovó tartománynak a Szerb Szocialista Köztársaságon belül. Amikor Szerbia 1988-ban megszüntette Vajdaság és Kosovo-Metohija autonómiáját, megbomlott a Jugoszlávián belüli nemzetek különben is kényes erőviszonya a szerbek javára, ami végül is polgárháborúhoz és Jugoszlávia véres széthullásához vezetett.

2008 szeptemberében a tartományi képviselőház megszavazta a tartomány statútumát (alkotmányát), amit 2009. november 30-án a szerb parlament is elfogadott, és ezzel vált hivatalossá, amelynek értelmében: A Vajdaság saját törvényeket hozhat, jelképeket használhat, önállóan köthet megállapodásokat nemzetközi szinten is. A statútum értelmében számarányosan képviseltethetik magukat a kisebbségek a vajdasági parlamentben.