Sülysáp

A Tápió-vidék már több mint hatezer éve lakott terület, az ősi kultúrák hagyatékai (mezőgazdasági szerszámok, bronzművesek, kovácsok művei) megtalálhatók Sülyben. A honfoglaló törzseink közül Tarján törzse telepedett le itt. Szent István korában már egy átlagos népsűrűségű terület. A 13. században említik írásos források a mai Sülysáp korai elődjeinek nevét: három kisebb falu alakult ki egymástól nem messze: (Tápió) Sáp, (Tápió) Süly és Oszlár.

Oszlár történelmében az első biztos dátum 1252, amikor IV. Béla Oszlár egy részét a Péterieknek, illetve a Margit-szigeti apácáknak adományozta. A XIV. században az Ákos nemzetség tulajdonában jegyzik, majd a következő évszázadban a Rozgonyiakhoz kerül. 1562-63-ban jövedelmező faluként tartják számon, de a falu a török és Habsburg uralom alatt pusztulásnak indul.

A Rozgonyi család 1848-ig birtokolja, pusztaként még a Haader család tulajdona lesz, de hamarosan teljesen elpusztul. Az egykoron virágzó patakparti település nyomai a múlt század elején még látszódtak, de ma már semmilyen műemlék nem található.

Tápiósápot már az 1200-as évek elején már említik írott források, de következő bő kétszáz évéről nagyon keveset tudunk. Tápiósülyt IV. Béla uralkodása alatt említik először, amikor – Oszlárral együtt – a Nyulak-szigeti apácáknak adományozta itteni birtokait.

A tatárjárás (1241-42) következtében az itt élő lakosság többsége elpusztul, vagy elmenekül, de a veszély elvonultjával megkezdődik a népesség növekedése, a későbbi falvak és a jobbágyság kialakulása. Mivel Süly és Sáp a már a középkorban is jelentős kereskedelmi és hadi útvonal (a mai 31-es főút) mellett feküdt, a későbbiekben sokszor menekül majd még el a lakosság a rájuk törő idegen hadak pusztításának következtében. 

Elsőként a török vonulások következtében néptelenedett el majdnem teljesen Süly és Sáp. Az 1570-es évektől kezdődik a népesség lassú visszaáramlása, 1576-ban, a jegyzékekben ismét szerepel a két falu.

A hamarosan, 1591-ben kirobbanó tizenötéves háború viszont sokkal nagyobb pusztulást hozott, a teljes vidék elnéptelenedését eredményezte. A háborút lezáró bécsi béke (1606) után újra benépesül Süly. Sáp csupán az 1700-as évek elején nyeri vissza korábbi lakosságszámát. A betelepülésekkor sok kisebbség, (főleg az Észak-Magyarország-i tótok) érkezik ide nagy számban, s nemsokára külön falurészt alakítanak ki maguknak, melynek nyomai a 20. sz. közepéig láthatók voltak.

A Rákóczi szabadságharcban 1705 júliusában német és rácz csapatok megrohanták Kókát, Szecsőt, Sülyt és Sápot. Ismét pusztává váltak, s a helyzetet tovább rontotta egy pestis járvány. Békés fejlődés csak az 1711-es szatmári béke után következhetett: az 1728-as összeírás jelenti lakottnak ismét a két falut, s megjelenik az első földesúri kúria.

Ekkortájt a hízlalt marha a legfontosabb kiviteli cikk. A szentistváni, mendei, billei pusztákat bérelték a sülyiek legeltetésre, a mezőgazdasági termékeket Gyöngyös, Jászberény, Cegléd és Nagykőrös vásáraiban értékesítették.

Az újratelepülés az 1750-es évekig tartott. Nagy szlovák kisebbség települt a faluba (főleg Sápra), s ugyancsak jelentős zsidó közösségről is van tudomásunk, amiről a ma is megtalálható zsidó temető, valamint a múlt században átépített, majd lebontott zsinagóga maradványai tanúskodnak. Megjelentek a zsellériparosok: volt már kovács, mészáros, molnár és kocsmáros is. Az 1750-es évektől tudunk a működő majorsági gazdálkodásról, Sápon a Sőtér; Sülyben a Bosnyák családok voltak nagybirtokosok.

1848-ban az isaszegi csatába vonuló honvédsereg Tápiósülyön és Tápiósápon keresztül haladt, amikor Petőfi Sándor is megszállt a Grassalkovichok vadászlakában. Míg Süly egy fontos kereskedelmi út mentén fekszik, addig Sáp zártabb, távolabb esik ettől az úttól.

Ezt a féloldalas fejlődést tovább erősítette az 1882-ben átadott Kőbánya-Szolnok vasútvonal is, hiszen elsősorban Sülynek jelentett előnyt. A vasút ösztönzően hatott Tápiósüly iparára, 1910 után már bank is található a faluban, s említésre méltó az állomás mellett épült szálloda és vendéglő, melynek épülete ma is megtalálható.

Az 1880-as évek elején épült a Budapesti Honvéd Helyőrség katonai tábora a mai Szilvafasoron, mely az első világháborúig a honvédek száláshelyéül szolgált. Az első világháború alatt fogolytáborrá szervezték, az 1930-as években már a leventék kiképzőközpontja. 1942-től a zsidókat és a nemkívánatos személyeket hozták ide, majd innen munkaszolgálatra szállították őket tovább.

A szovjet hadsereg 1944. novemberében foglalta el a két falut. A két falu először 1950-ben egyesült Sülysáp néven, de a fennálló lakossági feszültség miatt négy évvel később szétvált, s 1970-ben egyesítették végérvényesen a két települést. A Termelőszövetkezet 1960-ban alakult meg. Az 1952-ben a maglódi és a sülysápi ÁFÉSZ összeolvadásából alakult Alsó-Tápió menti ÁFÉSZ. 1977-től 1988-ig a sülysápi tanácshoz csatolták Úri község tanácsát, így 11 évig a két község irányítását Sülysápról, a Közös Tanács végezte. 1990. október 8-án alakult Sülysáp Nagyközség Önkormányzata. 2013. július 15. napján kapott városi címet.