Solymár. A római időkben biztosan lakott volt Solymár területe. A település nevének eredetét valószínűleg az ide telepített királyi solymászok emlékét őrzi, amely a hasonló foglalkozást jelentő szláv szokolár szóval rokon, így abból eredeztethető a neve. 1266-ban neve Salamar néven szerepelt az oklevelekben. A településen ezt az adatot tekintik Solymár első okleveles említésének, ennek megfelelően 1966-ban ünnepelték a község 700 éves fennállását.

Első birtokosa a 13. század második felében a Bár–Kalán nemzetség volt, amelyről egy végrendelet is megemlékezik.

A solymári vár feltételezhetően a XIV. században épült, a települést akkoriban birtokló Lackfi család építtette. A várról az első említés 1401-ből való. 1435-ben Borbála királyné birtokában találjuk, aki után Erzsébet királynének, I. Albert király özvegyének a birtokába került, aki 1442-ben  zálogba adta.

1490-ben pedig Corvin János birtokában találjuk. A település főleg királyi szolgálók, solymászok és vadászok lakóhelye volt, a vár pedig elsősorban vadászkastélyként működött. Solymár a török hódoltság alatt elnéptelenedett, a vár pedig romlásnak indult; az 1629–1695 évi összeírásokban az elpusztult helyek között szerepelt.

A pusztává vált település területe 1661-től a felsővattai Wattay család birtoka ( Rákóczi-szabadságharc idején                    

kuruc alispán) aki nem kapott engedélyt arra, hogy közvetlenül Németországból költöztessen telepeseket a birtokaira, ezért sokkal szórványosabban, és némileg később érkeztek az első telepes családok, Frankföldről majd Mária Terézia uralkodása alatt fokozatosan egyre több sváb (német) telepes érkezett a területre.

Az 1700-as évek derekán a község a Tersztyánszky-család, majd később, 1848-ig a Majthényi– és Kállay-családok birtoka volt. A 19. század második felében gróf Karátsonyi Guido volt itt birtokos, halála után pedig, a század végén és a 20. század első harmadában fia, gróf Karátsonyi Jenő volt Solymár legnagyobb birtokosa és utolsó földesura.

1862-ben nagy tűzvész pusztított itt, melyben a település jelentős része (61 lakóház) leégett. A tűzben leégett az akkori plébánia épülete, és megsemmisült az ott őrzött anyakönyvek, illetve egyéb iratok jelentős része is.

A falu a 19. századtól dinamikus fejlődésnek indult. 1895-ben a vasút (Budapest-Esztergom) bevezetésével még könnyebbé vált a kapcsolattartás Budapesttel.

Az első világháborúban a község mintegy 3300 lakosa közül 525 fő teljesített hosszabb-rövidebb időtartamú katonai szolgálatot. A Tanácsköztársaság időszaka Solymáron szerencsés módon véráldozatok nélkül zajlott. A II. világháború után, 1946. április 18-án és 23-án a falu lakosságának közel felét, s a sváb lakosság nagy többségét (mintegy 1960 főt) kitelepítették Németországba, helyükre még abban az évben mezőkövesdiek, illetve a csehszlovák–magyar lakosságcsere keretében felvidéki magyarok, majd – jóval szerényebb számban – erdélyi származású családok is kerültek.

Az 1950-60-as években beinduló országos iparosítási hullám jegyében, az 1970-es évek első felében újabb téglagyár épült itt, ezen kívül gyárak is létesültek Solymáron, ezek közül legfontosabbak a Pest Megyei Műanyagipari Vállalat (PEMŰ) és a Pest Megyei Faipari Vállalat, melyek sok száz munkahelyet teremtettek a térségben lakók számára. Az 1980-as években egyre több budapesti vásárolt telket a község zöldövezeteiben. Először csak hétvégi pihenőhelynek, majd a rendszerváltás után egyre többen választották állandó lakóhelyüknek Solymárt.

A hivatalos helyi újság – az 1989-től létező Solymári Hírmondó – mellett 1999-től több mint egy évtizeden át jelentek meg egyéb (iskolai, egyházi, de legfőképp civil közéleti) újságok), ezek egyikéből, az eredetileg a katolikus egyházközség folyóirataként indult Solymár Csillagából nőtt ki országos lappá a Képmás családmagazin. A Solymári Hírmondó a település egyetlen hivatalos nyomtatott lapja, minden háztartásba ingyenesen kézbesített, néhány hónapig 20, majd 2015 májusától 36 oldalas havilapként.