Veresegyház. A néphagyomány szerint Veresegyház és Szada őse Ivacs falu volt, ami ma a városhoz tartozik. Régészeti leletek igazolják, hogy ezen a területen már Krisztus előtt 4000-2500 közötti időszakban is éltek emberek, a „Dunántúli vonaldíszes” kultúra népének telepe állt itt fenn. 1984-ben szarmata síremléket tártak fel, amelyből arany-, ezüstékszerek és használati tárgyak kerültek elő. A Krisztus után 568-670 közötti időkből származó avar kori régészeti leleteket Ivacs területén találták meg. 

Honfoglalás- és Árpád-kori sírleletek pedig a Veresegyház környékén elhelyezkedő településekről kerültek elő. A mai város elődjét már 1375. április 25-n kelt oklevélben említik, melyben ez áll: „Szepesi Jakab országbíró fia Wereseghaz-i Lanchk fia Miklós elleni perében elengedi a felperesre kirótt 6 márkányi bírság kétharmadát”.A községet később Secretarius Lazarus 1510 és 1520 között készült térképe is feltünteti Vesereghatz néven.

Regionális szerepe először a váci egyházmegye szervezetén belül mutatkozik meg. A XIV. század végén főesperesség székhelye, majd az Anjou-korban létrehozott halastó a váci püspöki halgazdaság részét képezi. A török uralom alatt Veresegyház szultáni hász birtok lett, majd a török kiűzése és a Rákóczy-szabadságharc után a váci püspökség kialakította a veresegyházi ispánságot. 

Az 1810-es években a település híres volt boráról, de az 1880-as filoxéria járvány miatt elpusztultak a szőlőtőkék. 1911-ben megindult a villamos-vontatású vasút a Budapest – Veresegyház – Vác vonalon, Szada – Gödöllő kitérővel. Ez volt az ország első villamosvasútja.

A településen élő lakosság továbbra is mezőgazdaságból élt, a város címerében is megtalálható eper termesztése volt a fő, de a közlekedés fejlődése és a vasúti forgalom megindulása maga után vonta a kereskedelem és a turizmus fejlődését. 1925-ben megalakult a Veresegyházi Tórendező és Fürdő Egyesület, majd 1929-ben megnyitotta kapuit a strandfürdő száz öltöző kabinnal, étteremmel, kiadó szobákkal. Az üdülő és fürdő-turizmus a II. Világháborúig jelentős volt. A II. Világháború azonban, csakúgy, mint az ország összes többi településén, itt is jelentősen visszavetette a település fejlődését.

A háború után megkezdődött az újjáépítés, a károk felszámolása és újra megindult a vasúti közlekedés. 1990 után indult meg az a fejlődés, melynek eredménye a lakosság megháromszorozódása, és egy mára jellemzően agglomerizációs település kialakulása. 1999-ben Veresegyház megkapta a városi címet. Ennek eredményeképpen 2022-ben a Virágos Magyarország díjat, és az Entente Florale Europe ezüst minősítését és elnöki különdíját kapta.

A település nevével több alakban találkozhatunk: Vőrős Egyháza, Veres-Egyháza, Veresegyháza, Vorősegyháza, Vörös-Egy-Ház, Veres Egy Háza, Veresegyhaza, Wörösch-Egyhása, Veres Egyháza, Vörösegyháza. Érdekes névforma olvasható egy 1399. március 9-én Visegrádon kelt csonka nádori oklevélen: Weruseghaz. „Adoma szerént a helység hajdani neve Véresegyház volt”, utalva Szent László király Salamon ellen folytatott csatájára, valójában azonban a veres – azaz piros – melléknév és az egyház – vagyis templom – főnév összetételéből ered neve – mivel a régi, vakolatlan temploma vörös színű téglából épült.

Szob. A településről származó legrégebbi lelet kora 30-35.000 évre tehető. 1280-ban íródott Árpád-kori oklevélben szerepel a város maihoz hasonló /SOB/ neve. Nevének eredete nem teljesen tisztázott, csak abban van egyetértés, hogy valamilyen szláv személynévből keletkezett / Zoob, Zwb, Zob, Zub, Zoby, Szob, Szobb, majd ismét Szob /Az 1200-as években a település királyi birtok volt, és a damásdi várhoz tartozott.

Az István király által létrehozott vármegyeszerkezetben a település Hont vármegyéhez került, amelyet Hont német lovagról neveztek el, aki Gizella királyné kíséretében érkezett hazánkba. Mint a király bizalmi embere, megkapta adományul a területet, amely az esztergomi királyi központ védelmét is szolgálta. Ez a megye a Dunakanyartól, Szobtól és Nagymarostól északon Selmecbányáig terjedt és több mint 900 évig állt fenn. A trianoni békekötés után szűnt meg Hont vármegye. 

Szob vámhelyként is szerepet kapott. Erről 1371-ben írnak először, amikor a király a pozsonyi polgároknak itt vámmentességet adott. A szobi vámhely nyilvánvalóan a dunai és szárazföldi kereskedelem megvámolása céljából létesült, az esztergomi vámhely elkerülésének megakadályozására. 1352-ben I. Lajos király letelepíti a Pálos rendet Márianosztrán. 1382-ben a király Szob faluban szedett vám jövedelmét egy kúriával együtt a nosztrai pálosoknak adta. Az Árpád-ház kihalása után a település sokszor cserélt gazdát, hol királyi, hol pedig egyházi vagy nemesi birtok volt. A gyakori tulajdonosváltás és főként a törökök pusztításai miatt a település el is néptelenedett, ezért.

1686-ban Lotharingiai Károly vezetésével hadjárat indult Buda visszafoglalására. Mivel azonban a seregek vezérlete miatt ellentét volt közte és Miksa Emánuel közt, a hadak két részben vonultak fel, a Duna jobb és bal partján páhuzamosan. 1686. június 14-én Miksa Emánuel megérkezett Szobra és tábort ütött. Az itteni táboráról készült az a metszet, amelyet Michael Wening rajzolt Hallart rajza után és a felsorakozó hadsereget mutatja be. Ez a metszet városunk első és legrégibb  -bár sematikus – ábrázolása, amelyen a romos házak között körítőfallal ellátott, zömök tornyú templom látható, a Szent Miklós tiszteletére emelt középkori épület.

1688-ban katolikus szlovákokat telepített be az esztergomi káptalan, amire 1720-ban újból sor került. A település felvirágzása a XIX. sz. második felétől datálható, amiben óriási szerepe volt a Luczenbacher családnak. Nagy hangsúlyt fektettek az iparosításra, több üzemet létesítettek, és működtettek. Az Ő nevükhöz fűződik az 1872-ben alapított új népiskola, mely később fiúiskola lett, majd az 1885-ben a Páli Szent Vincéről elnevezett Leánynevelő Intézet is.

Szob dinamikus ipari és mezőgazdasági fejlődését nagymértékben előmozdította a vasút 1850 évi kiépítése. A vasúttal összefüggésben említést érdemel, hogy 1883-1885 között Szobon volt állomásfőnök Kodály Frigyes, Kodály Zoltán édesapja is.

A város közigazgatási helyzete sokszor változott. Az államalapítástól a történeti Hont vármegyéhez tartozott közel ezer évig, majd rövid ideig Nógrád megyéhez, és 1949 óta Pest megye része. Községként, mezővárosként, járási székhelyként, kiemelt szerepű nagyközségként végezte az államigazgatási feladatokat. 2000. július 1-jén szerezte meg a városi címet, mely nagy előrelépést jelent a település életében.

Gödöllőt 1349-ben említik először I. Lajos egyik adománylevelében. A település neve Gudulleu, Gudullur, Gödöle, Gedellő alakban fordul elő a korai oklevelekben, 1868-ban nyerte el hivatalosan a Gödöllő elnevezést. A török hódoltság idején teljesen elpusztult, később újra benépesült.

Hamvay Ferenc volt az első földesúr, aki Gödöllőn is lakott a központban 1662-ben fölépített kúriájában, amely 1978 óta a Városi Múzeumnak és a Városi Mozinak ad helyet. A 18. században földesura, a labanc Habsburg tisztviselő magyarbarátnak nem mondható  Grassalkovich Antal birtokai központjává tette a települést. Ő építtette a kastélyt a református templom felhasználásával. A mai város műemlékeinek jó része Grassalkovich korából származik. 

1763-ban mezőváros lett. Vásárai és földrajzi fekvése okán központja volt a környéknek, átmenő terület az Alföld és a Felvidék között. 1841-ben a Grassalkovich család kihalt, így a Viczay család örökölte a birtokokat, rövid idő múlva már a Sina családot találjuk a település földesuraként, végül egy belga bank tulajdonába került.

Az 1848-as szabadságharc idején a kastély Windisch-Grätz szálláshelye volt, majd az isaszegi csata után Kossuth Lajos főhadiszállása. Kossuth itt fogalmazta a Függetlenségi Nyilatkozatot.

A kiegyezés után a magyar állam visszavásárolta az uradalmat a tulajdonos belga banktól, és koronázási ajándékként állandó használatra felajánlották az éppen uralkodó család számára, mely akkor éppen I. Ferenc József és Erzsébet királyné („Sisi”) volt. A kastély a királyi család egyik kedvenc nyaralóhelyévé vált, több nyarat is itt töltöttek el, Erzsébet királynénak pedig állítólag kedvenc nyaralóhelye volt.

A kiemelt királyi figyelem gyors fejlődést biztosított. 1867-ben adták át a Budapest–Sátoraljaújhely-vasútvonalat, így a család tagjai különvonatokon utazhattak ide. 1884-ben pedig nagyközség lett. 1911  óta Gödöllőt HÉV vasútvonal is összeköti Budapesttel.

A századfordulót követően a város kulturális életét a mai Haraszt városrészben 1901-1921 között működő Gödöllői Művésztelep élénkítette. Az első világháború végén IV. Károly király itt értesült az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásáról. 1919-ben Stromfeld Aurél – a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregének  vezérkari főnöke – a kastélyban rendezte be főhadiszállását. A két világháború közt a település Horthy Miklós rezidenciája. 1933-ban a Táncsics Mihály út és a Semmelweis Ignác közötti területen rendezték a fiú, 1939-ben pedig a lány cserkészek világtalálkozóját, a dzsemborit.

Miután 1944. december 12-én a várost elfoglalták a szovjet csapatok, az épületben és környékén 1945 januárjában 30 000 férőhelyes szovjet fogolytábor létesült, ahol a márciusi táborbezárásig becslések szerint mintegy 50 000 magyar és német katona, ill. civil raboskodott. Gödöllőn hatósági internáló- és munkatábor 1945-1949 között működött. 

A második világháború után mezőgazdasági központtá fejlődött. A Grassalkovich-kastély egy része szovjet laktanya lett, másik részébe a Fővárosi Tanács Szociális Otthonát költöztették. 1965-ben hozzácsatolták Máriabesnyőt, így Gödöllő 1966. január 1. óta város. A 2011-es magyar EU elnökség idején az informális miniszteri értekezletek többségét a Gödöllői Királyi Kastélyban rendezték.