Víziváros: Területén fontos római út vezetett (a mai Fő utca alatt) keresztül. Lakott volt a népvándorlás korában is. A középkorban Buda külvárosai terültek el itt: Tótfalu-Taschental, Szent Péter, Szent Mihály és Szent István. Feltehetően Szent Péter területén állhatott a Krisztus Teste-kápolna, ahová a lefejezett Hunyadi Lászlót temették. A 17. század végén a napi és a heti piac helye a mai Szilágyi Dezső téren volt. A Fő utca 3-5. szám alatt található házak helyén állt a középkorban épült és a török hódoltság alatt is használt vízmű. 

Az 1684. évi sikertelen ostrom idején elpusztult, újjáépítése sokáig húzódott. Fejlődése a II. világháború után kapott lendületet, amikor teljesen új házsorokkal és közintézményekkel gazdagodott. Az addig teljes egészében a II. kerülethez tartozó Vízivárosnak a Csalogány utcától délre eső részét Nagy-Budapest 1950-es kialakításakor kapcsolták az I. kerülethez.

Budai várnegyed: Története akkor kezdődött, amikor IV. Béla az 1241-42. évi tatárjárást követően falat húzatott a Budavári Palota köré. 1247-től alig néhány évtized alatt királyi lakóhely és templomokkal, kolostorokkal díszes város születik. Buda gyorsan az ország fővárosává vált, a palota pedig a 14. század második felétől királyi székhelyként működött. A Táncsics utcában királyi pénzverő működött. A város a 14-15. században élte fénykorát, amikor politikai, gazdasági és kulturális központként funkcionált, és a településen kialakult az az elrendezés, mely a török kor végéig megmaradt, és még a mai városképről is leolvasható. I. Mátyás uralkodása idején a beépítés súlya a palotára helyeződött át, létrejött a Városkút, és a vízvezeték is.

A 16. században megindult a hanyatlás, a török uralom alatt az egykor virágzó középkori város elpusztult, a palota többször kiégett. Az újjáépítés Buda 1868-as visszafoglalása kezdődött, ismét fejlődést hozva. Az 1700-as években a középkori falakat alapjaikig lebontva helytartói palota épült. A 19. században megépült a Lánchíd, Görgey és csapatai 1849. május 21-én bevonultak a várba. A palota mai formáját a kiegyezés után Ybl Miklós és Hauszmann tervei alapján nyerte el. Alajos A 20. században a Budai Vár polgárvárosi részét, és a palotaegyüttest is súlyos károk érték. A II. világháborús pusztulások helyreállítására a század második felében került sor.

Krisztinaváros: A Nyugati-várlejtőn, a vár Logodi- vagy Zsidó-kapujának közelében a középkorban Logod falu húzódott, amely a török uralom alatt nyomtalanul elpusztult. A Naphegy lankáin még a 19. század közepén is szőlőművelés folyt. A Vérmező a 18. században a vár védelmi övezetéhez tartozott, és szigorú építési tilalom alatt állt, de ezt a szerepet egy idő után elvesztette. Itt végezték ki Martinovics Ignácot és az általa szervezett felkelés vezetőit, 1795 márciusában. Krisztinaváros nehezen alakult ki, mert a folyamatot a várparancsnokság a terület katonai szerepe miatt hátráltatta.

Tabán: Már az új-kőkortól kezdve megtelepedett itt az ember. A 4. században a rómaiak a túlparti Contra Aquincummal szemben őrtornyot építettek. Kezdetben Kis-Pestnek hívták, de a középkor során viselte a Szent Gellért falva, Kelenföld és Alhévíz nevet is. Mai elnevezése a törökök által adott Debághánéból, azaz Tímár-telepből eredeztethető, amelyből később Tabahon, majd Tabán lett. A magyar lakosság elmenekülése után ide költöző rác és német telepesek legnagyobb része szőlőműveléssel foglalkozott, de voltak közöttük iparosok és kereskedők is.

Többször pusztította tűzvész és árvíz, utoljára 1875-ben érte katasztrófa, majd 1880-as években a filoxéra. Sorsát megpecsételte az Erzsébet-híd megépülése, 1932-33-ban nagy részét lebontották, az 1945-ös ostrom után pedig a többi épülete is eltűnt. Azóta Buda egyik legnagyobb parkjának funkcionál, ahol nyaranta több szabadtéri rendezvényre kerül sor.

Gellérthegy: Első lakói a kelták voltak. A honfoglaló magyarok felfedezték a hegy lábánál lévő kedvező dunai átkelési lehetőséget, és révet alapítottak. A legenda úgy tartja, hogy 1046-ban innen gurították a mélybe a pogány magyarok a hittérítő Gellért csanádi püspököt. Ennek hatására, a 15. századtól kezdték Szent Gellért-hegynek nevezni. A 18. század vége felé népszerű kirándulóhellyé vált, mai képét 1873-ban, harmincezer facsemete elültetésével alapozták meg. A hegyet 2000-ben védett területté nyilvánították, a Duna-Ipoly Nemzeti Park kezeli.