Szentes. Egyes feltevések szerint Szentes térségében, a Tisza–Körös szögletében állott Attila (433–453) sátorvárosa, vélhetően a hun fejedelem sírja is ezen a vidéken keresendő.  A legkorábbi írásos emlék a Kurca nevét örökítette meg, amely I. Géza (1074–1077) 1075-ben kelt oklevelében fordul elő először Curica alakban. A település legkorábbi említését birtokosztás kapcsán egy 1332-ben kelt oklevél tartotta fenn Scenthus (Szentüs) alakban; akkor már az Ond törzséből származó Bor-Kalán nemzetség birtoka. A későbbiekben írták Zenmpthesnek, Zenthesnek is; a mai írásmód 1665-től vált általánossá.

Szentes neve bizonyosra vehetően a valódi első birtokosok, a Szente-Mágocs család nevét örökítette meg, mely família a XIII. század elejétől vált országosan is jelentőssé. A család a XV. század második felében kihalt, ettől kezdve igen gyakran váltogatták egymást Szentes birtokosai, egy 1332-ből származó oklevél templomos falunak nevezi Szentest, tehát folyamatosan lakott településnek számított.

Az 1526. évi mohácsi csatavesztés után Erdély és a Tiszántúl (benne Szentös falu) Szapolyai (Zápolya) János, majd fia, János Zsigmond fennhatósága alá került, kiknek hatalmát a török szultán biztosította. A tiszántúli falvak a legnagyobb pusztítást az 1566. évi török hadjárat során élték át. Szentes viszonylag hamar kiheverte a pusztítást. Fejlődését jelzi, hogy I. Ferdinánd 1564-ben kelt adománylevele már oppidumként (mezővárosként) említi a települést.

A tizenöt éves háború idején (1593–1606) ismét lángba borult a vidék a várost kifosztották, utoljára 1693-ban a krími tatárok fosztották ki és perzselték fel a vidéket, élelmiszert gyűjtve a gyulai vár szorongatott védőinek.

A török hódoltság megszűnése után felgyorsult a betelepülése. A szentesiek ezt „negyedik megülésnek” mondták, utalva arra, hogy az elmúlt időszak alatt negyedszer kellett visszafoglalniuk és újjáépíteniük városukat. A hagyományos vármegyei közigazgatást nem állították helyre, hanem katonai határőrvidékként – a szegedi kamarai felügyelőség (prefektorátus) útján – közvetlenül Bécsből igazgatták.

A törökök után 1709-10-ben a pestis érkezett a városba. A Rákóczi szabadságharc idején a krónikás feljegyzése szerint Szentesre három ízben zúdult veszedelem: egyszer a császári hadak fosztották ki, két alkalommal pedig a rácok. A 18. század elején báró Harruckern János György fellendítette a város gazdaságát a város népessége gyorsan nőtt, néhány évtized alatt ismét virágzó mezőváros lett. 1730-ban három országos vásár tartására szóló privilégiumot kaptak III. Károly (1711–1740) királytól.

A viszonylagos gazdagságot átmenetileg lerontotta az 1760. április 7-én kiütött hatalmas tűzvész, amelynek következtében a város kétharmad része megsemmisült. A báró 1775-ben elhunyt. Fiú gyermeke nem született, így vele a család férfiágon kihalt. A birodalom utóbb női ágon három főúri család között került felosztásra (Wenckheim, Stockhammer, Károlyi családok).

1836.január 10-én a földesurak megbízottai és Szentes birtokos lakói aláírták az örökváltsági és a legelőelkülönítési szerződést. A váltságösszeget 20 év alatt kellett törleszteni 5%-os kamattal, megnyílt az út a gyorsabb ütemű fejlődés előtt. Ezt erősítette az 1847-ben elnyert negyedik országos vásár tartására jogosító oklevél, amely segítette a termények és jószágok értékesítését. 1848-ban Szentes nádori rendelettel elnyerte a rendezett tanácsú város jogállását, valamint az önálló országgyűlési képviselő választásának jogát.

1865-ben Szentest megfosztották rendezett tanácsú jogállásától, s a városi szervezet helyébe visszaállították a szabadságharc előtti falusi „kupaktanács” rendszert. Az 1867. évi kiegyezés után Szentes visszanyerte a városi jogállást.Szentes 1883 és 1950 között Csongrád vármegye székhelye volt.