Zalakaros. A Magyar Fürdővárosok Szövetségének tagja. Kereskedelmi szálláshelyeken eltöltött vendégéjszakák tekintetében Magyarország 7. legnépszerűbb települése, ugyanakkor a 6. legkisebb lélekszámú városa.

A település első említése 1254-ből ismert, Korus alakban. Ekkor a faluban földdel rendelkező, magyar ajkú várszolgák éltek. Karos 1254-ben a zalai vár földje volt, királyi birtok, és a Zalavárban székelő ispán fennhatósága alatt állt. IV. Béla és felesége, Mária a tatárjárás utáni időkben hospeseket telepítenek le Karosra és Komárba: a király 1263-ban kiváltságlevelet adott ki a Komár birtokába beiktatott vendégnépek részére. I. (Nagy) Lajos 1355-ben az óbudai káptalannak adományozta Karost, Komárral, Galambokkal és Szentpéterrel együtt, ettől datálhatóan 1566-ig Karos egyházi birtok lett.Ezzel a karosi térség a szomszédos Somogy megyéhez kerül át.

A 15. században fellendülő gazdaság Karos térségében is pozitív változásokat hozott. A középkori virágzásnak a török megjelenése vetett véget,a Karos térségét érintő első török támadás II. Szulejmán 1532-es hadjárata volt.

A 16. század közepén a megnagyobbodott falu mezővárosi kiváltságot nyert, amely vásártartási és szolgáltatási jogokat biztosított a lakosság számára. Karos a török birodalom árnyékában 1566-tól, Szigetvár elestétől 1664-ig a kiskomári vár védőszárnyai alá került. 1580-ra Karos szinte teljesen elnéptelenedik: majd a 17. század első harmadában a falu ismét többször elnéptelenedett, pusztává vált.

1686-ban Buda visszavívásával megkezdődött az ország török uralom alóli felszabadítása. Kanizsa 1690-ben nyitotta meg kapuit szabad elvonulás fejében a magyar csapatok előtt. Karos minden idők legnagyobb pusztítását éppen a kanizsai ostromzár időszakában állta ki: a felvonuló katonai erők a vár hatékony kiéheztetése érdekében elhatározták a környék lakott településeinek elpusztítását.

A várostromot követően a földesúr, az esztergomi káptalan azonnal hozzáfogott a szisztematikus újjátelepítéshez.

A 17-18. század fordulóján lelassul a telepítés, Karos mezővárosi jogállása megszűnik. A település lassan fejlődik, az első magyarországi népszámlálás (1784 és 1787) szerint a falu népessége 564 fő. Az első nagyobb tragédia 1794-ben érte a falut, amikor rövid idő alatt a falu egynegyede leégett.

A 18. században mint mezővárost említik a települést, amely azonban csak a környező mocsarak 19. század végi, elsősorban a Déli Vasút megépítéséhez köthető lecsapolását követően indulhatott kisebb fejlődésnek.

Zalakaros környékén a 18. századtól meghatározó volt a szőlőművelés és a bortermelés, létrejött a hegyközség.

A 19. század második felében jelentőségéből tovább veszített, még a két világháború közötti időszakban is kisközség, lakói döntően földművelésből élnek. 1908-ban felvette a település a Zala előtagot, ezzel megkülönböztetve magát a Bodrogközben található ugyanilyen nevű településtől. Az 1920-as években kapcsolódott be a közlekedésbe helyközi autóbuszjáratokkal; ekkortájt épült meg a helyi postahivatal is.

A második világháborút követően megindult az elvándorlás, melynek elsődleges iránya a nagyban iparosodó Nagykanizsa lett. 1962-ben kőolaj után kutatva 96 fokos, ásványi anyagokkal dúsan telített termálvizet találtak. A 2307 méterről feltörő víz megváltoztatta a stagnáló zalai aprófalu életét. A gyógyfürdő építése 1964-ben kezdődött és a következő év szeptemberében már meg is nyílt. Hamar népszerű lett bel-és külföldön egyaránt: Eddigi rekordja 1988-ban volt, amikor 891 503 vendéget fogadott, fennállása óta eddig több mint 23 millióan látogatták. Ma Magyarország 6. legnagyobb fürdője. 1984-ben kapott nagyközségi rangot, majd a tudatos városfejlesztés eredményeként 1997-ben várossá nyilvánították.